Karafiáth Orsolya:
 

Vámpírszatíra

Már hetek óta hó borított mindent. Tibor napról napra sápadtabb lett, határozottan gyengült. A peremkerületekben lakók otthonaikba húzódtak vissza, az iskolákban szünet volt, a legtöbben szabadságot vettek ki, hogy túléljék a sarkvidéki időjárást. A hótorlaszos utcára csak végszükség esetén mentek ki, és ekkor is csak jól szervezett csoportokban, hogy kellően felpakolják magukkal élelmiszerekkel. Nem vámpírnak való vidék - gondolta Tibor. Már olyannyira legyengült, hogy mozogni is alig tudott. A tömbökké összeállt hatalmas hóoszlopok közötti haladás egy egészséges vámpírt is próbára tett volna. Lidérces gondolatok gyötörték. Egy népmesehős jutott az eszébe, aki ínség idején a saját karjából táplálkozott. Neki viszont nem elég a hús. Csakis az embervér segíthet. De hogy ehhez hozzájusson, minden egyes lehullott pehellyel csökkent az esélye. Hogyan lesz egy vámpír öngyilkos? Ha felvágná az ereit, és kiömlő vérszerű valamire bukna rá, csak egy percig csaphatná be érzékeit. olyan sorstársról még nem hallott, aki csak úgy elsorvadt volna. A vér nem válik vízzé - bíztatta magát. Valaminek történnie kell. Talán a városszéli erdőből felbukkan valami fenevad. Bár az állatok vére csak afféle pótlék, akár a szója. Az íz hasonló, hiszen ember és hús viszonyában minden csak a fűszerezésen múlik... A hatás ugyanakkor elmarad.
  Tibor jó vámpírnak tartotta magát. Sosem oltotta ki senkinek az életét. Igyekezett fű alatt megoldani a dolgokat: vérszállító kocsikat rabolt ki, véradónak állt, hogy érdeklődést tettetve bejusson a kis piros zacskókig, és csak annyit lopott el, amennyivel egy hétig kihúzhatta. Szórakozóhelyek környékén somfordált hajnaltájban, és a kidőlt fiatalokat csapolgatta, épp csak annyira, hogy a másnaposság idején észre se vegyék azt a pár deci vérhiányt. Ám most minden véres infrastruktúra szünetelt. Tibor kezdett teljesen kikészülni. Ekkor vette észre a piros cseppeket a hóban. Vöröslöttek, csillogtak a fémes fényben. Nem tudni, merre vezettek, de szabálytalan pettyezetben mégis csak egy utat mutattak. Csak az embervér ilyen gyönyörű - tért vissza arcába a szín. Követni kezdte a nyomokat. Az út szélén egy mentőautót látott beragadva a hóban. Két nő aludt benne. A kocsiban hívogatóan mosolyogtak a kissé már fáradt vérrel telt vonzó tasakocskák. Tibor nem törődött velük. Bő fél óra múlva pillantotta meg a férfit. Állt a fákkal védett erdész alig hólepett kerítése mellett, és vörös festékkel festette át a korhadó részeket. Tiborban a maradék vér is meghűlt. Ráadásul a ház melletti nyílt tűzhely felől fokhagymás lángos illatát hozta a szél. Az illat úgy mellbe vágta, hogy előrebukott - éppen egy levált hegyes kerítéslécre. Mielőtt a lég átszúrta volna a szívét, utolsó pillantása a tűzhely melletti feszületre esett. A zajra az erdészné és az erdész is rohanni kezdett felé. látták, hogy már nem tudnak segíteni. Az erdészné sírva fakadt: "Ugye mondtam, hogy kapunk még egy utolsó esély! Épp a legeslegutolsó tésztát sütöttem ki. Így még legalább egy hétig lesz ennivalónk. Minden a fűszerezésen múlik! Talán ehető lesz a maradék fokhagymával..."